Nemrég hozzám vágták a 2013-as, Fonyó Gergely rendezte rövidfilm linkjét. A rendezéssel semmi problémám nincs, illetve nem is értek hozzá – de a forgatókönyvíró láthatóan ugyanabba a gödörbe hullott bele, amibe a kortárs magyar irodalom nagyja: elfelejt szórakoztató lenni. Tasnádi István – sokan másokkal egyetemben – fog egy viccesen abszurd alapötletet és mindent megtesz, hogy ne tudjunk nevetni rajta. Az, hogy nem kár teljes sikerrel teszi ezt, kizárólag Scherer Péternek köszönhető.

„Egy középkorú házaspárhoz egyik este váratlan látogató, egy hivatal képviselője toppan be. A hivatalnok közli, a férj édesanyja még az 50-es években terhesség megszakítási kérelmet adott be, amit mostanra sikerült elbírálni. A kérelemnek helyt adtak, az abortuszt a hatóság engedélyezi, a beavatkozás időpontját kitűzték. Az egyetlen probléma, hogy az embrió, a férj azóta megszületett és leélt egy fél életet. Ám a hivatali gépezetnek ez nem akadály... Kis magyar abszurd.”

Mint megannyi groteszk novella szerzője és abszurd hülyeség ötletgazdája, egyből felcsillant a szemem a szinopszis elolvasása után. A film csak 27 perces, azt hittem, nem követik el azt a hibát, amit a magyar filmek nagyja: úgy tűnt, ekkora terjedelemben nem fogják túlnyújtani a vékony kis történetüket. Sajnos azonban ez történt: narratív értelemben mindössze három jelenetet nyúztak szét majdnem fél órára.

Lehet szidni az amerikai filmgyártást, de az biztos, hogy Hollywood filmjeiben nincsen felesleges pillanat, forgatókönyveikben nincsen értelmetlen elmélkedés. Nem csak az agyatlan szuperprodukciókra, de a Tizenkét dühös emberre – és a legtöbb nagy filmalkotásra – igaz az, hogy minden egyes pillanatnak konkrét narratív jelentősége van. Természetesen csinálhatunk művészfilmet (ízlés szerint „szerzői filmet”) is – ahogy a magyar művészek oly előszeretettel teszik –, de A látogató nyilvánvalóan nem kis impresszióival, hanem egy erős alaphelyzettel és hatásosnak szánt párbeszédeivel próbál hatni a nézőre. Vagy legalábbis kellene próbálnia.

27 perc 7 helyett

Az ilyen alkotásoknak természetüknél fogva feszesnek és tempósnak kell lenniük – nem fér bele az, hogy öt percben ábrázoljunk egy elhidegült házasságot és egy unalmas kispolgári életet – voltaképpen szavak nélkül. A későbbiek szempontjából tökéletesen felesleges. (Az indokolatlan szellemi kolbászolás amúgy is visszatérő probléma a magyar filmekben - benyomásom az, hogy színészek és megvalósítás terén nem is lenne baj hazánkban, de a forgatókönyvek nagyja kritikán aluli.)

Egy ilyen alapötletnél kulcsfontosságú a fókusz. Lehet ez egy kafkai, mindenhol jelen lévő bürokrácia ábrázolása, lehet ez egy örkényi abszurd, lehet ez a névtelen senki lázadása az elnyomó rendszer ellen – de ez a film egyiket sem választja, hanem valahol középen járja a Kállay-kettőst.

Miután tehát elpazarolt öt percet azzal, hogy a szükségesnél sokkal lassabban megalapoz valamit, aminek a történet szempontjából semmi jelentősége nincs, megérkezik az a bizonyos látogató, akinek viselkedése egy menstruáló nőénél is gyorsabban és kiszámíthatatlanabbul változik. Egyik pillanatban szívélyes, a másikban dühödt nagymonológot ad elő arról, hogy az elvileg abortálandó középkorú férfi a társadalom parazitája, majd siránkozni kezd, hogy egyébként még annyi dolga van, és annyi emberrel kell ugyanezt eljátszania. A tanulság talán csak annyi, hogy Scherer Péternek már az is elég egy jó produkcióhoz, hogy ha kap egy már nem teljesen minősíthetetlen szöveget (lásd a klasszikus magyar vígjátékok kritikán aluli remake-jeit).

0 percesnek kellene lennie 95 helyett

A konfliktust – ugyanis a férfinak alá kell írnia egy papírt ahhoz, hogy, nos, abortálják – mindössze annyi oldja meg, hogy hazaérkezik főszereplőnk lánya, majd a kezdeti tiltakozás után – egyrészt, hogy a gyerekét kihagyják a dologból, másrészt mert „ráébred” saját parazitaságára – egyszerűen aláírja a papírt. Nem elég, hogy ez a történet fő konfliktusát voltaképpen egy legyintéssel lerendezi – ráadásul a film kétharmadánál(!), a hozzá vezető út is következetlen és megalapozatlan. Ráadásul túl hosszú is.

„Írja alá a papírt, hogy elfogadja halálát.” „Nem!” [Hazajön a lánya.] „Ön egy parazita!” „Rendben, aláírom.” – ennyi történik 15(!) percben. Az elpazarolt időnek egyébként tökéletes példája az a rövid rész, amikor főhősünk kijelenti: biztosan a testvérének szól a dokumentum. A hivatalnok utánaszámol, bólint, majd elővesz egy másik lapot ugyanazzal a tartalommal. A történet szempontjából teljesen felesleges kör.

Az abszurd pillanatok ábrázolását oly szemérmes ügyességgel kerüli a film, hogy még az elhaláloztatás pillanatát sem mutatja. Miután öt percet elpazarol, negyedórában ábrázol valamit rosszul, újabb pár értékes percet tölt el az orvosi váróteremben – de csak annyit oszt meg velünk, hogy a nővér megtudja: igen, van megfelelő méretű hullazsák. És már megyünk is tovább, anélkül, hogy a fekete humorra vagy vizuális komédiára a legkisebb kísérletet is tennénk.

A történet végén kiderül, hogy az immáron halott főhősünk találta fel a kézszárítót, s mivel nem lett volna szabad léteznie, leszereltetik mindenhonnan. Mi ez, 1984? Miért következik ez abból, hogy létezésével voltaképpen szabályt sértett? Ennyi erővel nem kellene mindenkit megölni, akinek valamilyen emléke van róla? A nézővel korábban megosztottak alapján ez abszolút indokolatlan és megmagyarázhatatlan.

A film legutolsó pillanataiban sikerül elsütni egyetlen poénféleséget: a hivatalnok a mosdóban kézmosás után ösztönszerűen a kézszárító felé indul, majd kapcsol, hogy le kellett szerelniük az összeset. Egy történés, ami a film korábbi történésére reagál, és ez az utalás teszi humorossá. Narratíva alapján konstruált poén. Az egyetlen ilyen a 27 perc során.

A fenti sorokból talán kiderül, hogy az érdekes szinopszis mindössze festett háttér csupán – az előtérben pedig sajnos a nagy büdös semmi álldogált. Kár érte, de azért megérte megnéznem: a pocsék megoldásokból is van mit tanulni.