Miért tesszük egymás mellé azt, hogy egy nyolcvanhét éves asszony gyerekekkel sakkozik több táblán egyszerre a játék harmadik világbajnokával, aki egész karrierje során 47 meccset veszített csak el?
„Kissé gátlásos is, amikor Capablanca szóba kerül, de azzal nyugtatja magát, hogy csak nem haragszik meg a nagy bajnok, ha ezt a rekordot elveszi tőle egy nő. Már csak emiatt sem lehet összehasonlítani a teljesítményüket.”
Természetesen nem lehet, de akkor felmerül a kérdés, hogy miért tesszük. José Raúl Capablanca 13545 szimultán partit adott a sakkvilág elitje ellen, ezt a rekordot kívánja most megdönteni „Bici néni” gödöllői iskolások és Index-olvasók kőkemény hidrájának megannyi fejét vagdosva. Micsoda teljesítmény! Nem kívánom bántani a hölgyet, hiszen nincsen jobb annál, ha az ember azzal töltheti idejét, amivel szereti, még akkor is, ha saját bevallása szerint a közelmúltbéli dolgokat el is felejti.
A mennyiség és a minőség közti klasszikus dichotómia persze nem merül fel, ha rekordszámokról beszélünk – és amíg mindezt érdekes élettörténetként vagy különös kisszínesként aposztrofálnák, nem is irritálna a dolog. A hazai sportsajtó viszont egyébként is szánalmas felületességgel és a lényegi események figyelmen kívül hagyásával (nem) számol be a sakkvilág eseményeiről, ennek fényében lenne különösen fontos, ha legalább ezt nem sporttörténeti eseményként aposztrofálnák.
Legyünk ugyanis őszinték, a sakkvilág egészét nézve Sinka Brigitta potenciális rekorddöntése nagyjából egyenértékű Alekosz bölcsességeivel az egyetemes valóságshow-történelemben. A mennyiségi és nem minőségi csúcsok elvesznek a zajban: s bár a sakkozók kétszáz év múlva is pontosan tudni fogják, kicsoda José Raúl Capablanca, Bici nénire azonban még csak az Index olvasói sem fognak emlékezni kétszáz nap múlva. Nincs is ezzel semmi baj, csak épp a hírérték teljes hiányát világítja meg. Közben épp most ígértek még egymillió dollárnyi díjazást a közeljövő legnagyobb nyílt sakkversenyének. Nyilván sokkal kevésbé fontos.
(Az idevágó Index-felhívásban szereplő megoldás kulcslépése pedig 1. h6!, ennyit segítek.)
Mielőbb hagyja maga mögött az Unió a hozzánk hasonló országokat, annál jobb lesz a kontinensnek. Nonszensz egy olyan rendszert fenntartani, melybe Magyarország és Görögország örömmel belép, Norvégia pedig – többek közt pontosan ezért – nem.
Bár egyébként is indokolatlannak látom a huszonegyedik század globalizált és kapcsolati hálóktól burjánzó világában a nemzeti szuverenitás gondolatát, ez különösen igaz azokra az országokra, melyek korlátozott földrajzi, demográfiai és gazdasági adottságaik miatt képtelenek bármit is letenni az asztalra a globális szcénában. Most komolyan, ha az osztrák életszínvonal a magyar kétszerese, a svájci pedig több mint háromszorosa, akkor milyen körülményeket tudunk elképzelni, melyek közt a hazánkra a rendszerváltás óta jellemző politikai vezetési szakértelemmel valaha utolérjük őket? Nukleáris apokalipszist, ami minket pont elkerül?
Tudom, tiszteletet a magyaroknak, a bevándorlók pedig ne vegyék el a munkánkat. De őszintén, ha a bevándorló egy brüsszeli bürokrata és racionalizálja a magyar költségvetést, a GDP növekedésén pedig egy százalékponttal növel, a beruházókat pedig nem ijeszti el, egyáltalán nem zavarna, hogy nem határainkon belül született. Egy államférfi képességei fontosabbak, mint származási helye. Abban pedig talán megegyezhetünk, hogy az elmúlt huszonöt év teljesítményét és az „utánpótlást” nézve erősen leszerepelt a magyar politikai garnitúra.
A Guardian weboldalán megjelent véleménycikk szerint a német és francia gazdasági miniszter közösen dolgozik azon, hogy az eurózóna tagjai valósítsák meg a szorosabb integrációt, külön a többi tagállamtól. Meglepően racionális elképzelés ahhoz képest, hogy európai politikusoktól származik. A világ politikai porondján az EU jelentéktelen, integrációja nem kellően szoros, az erős tagállamok közös gazdasági potenciáljukat pedig részben feladták azzal, hogy a szövetséget új piacok reményében kiterjesztették másodvonalbeli európai országokra is. Ez a modell lehetővé tenné azt, hogy a kellő erősségű, stabilabb pénzügyi háttérrel – és érettebb politikai vezetéssel – rendelkező országok a resztli levetésével tovább tudják folytatni az elmúlt évtizedek értékes gazdasági előrelépését. (A felmérések szerint a lakosság nagy része támogatna egy ilyen lépést, és megfelelő vonzatait nézve szerintem ez itthon is hasonló lenne: sok a kocamagyarkodó, akik szerintem a jelenlegi fizetésének kétszereséért örömmel lenne inkább európai.)
Egy nagyobb, egyesített politikai struktúra lehetőséget adna arra hosszabb távon, hogy nagyobb eséllyel kerüljenek szakértők az egyes területek élére, miközben a cikkben javasolt modell lehetőséget adna arra is, hogy a másodrendűséget vállaló kvázifüggetlen államokba ne toljanak bele tízévente több mint egy évnyi költségvetésnyi pénzt. (Remek „befektetés” lehet hazánk az Uniónak egy tiszteletért ugrabugráló miniszterelnökkel és az Új Nemzedék Központhoz hasonló érdekes projektekkel.)
Az unió vezetői politikusainak már azelőtt rá kellett volna jönnie, hogy egyes tagállamok nem érdemelnek teljes jogú tagságot és jelentéktelenségük okán nincs helyük az Unióban, mielőtt bevették őket. Talán most részben kompenzálják ezt a hibát. Egy gazdaságilag erősebb Nyugat-Európa, melyben azért szabadon közlekedhetek és vállalhatok munkát, miközben a mindenkori magyar kormány ragaszkodik jogaihoz egy egyre fogyó népességű országban, amit a magánnyugdíj-alapok megcsapolása és az oktatás forrásainak csökkentése hosszabb távra taccsra tett? Kiválóan hangzik. Európaiság extrákkal.
Az ember azt hinné, öröm tölt el, amikor valaki végre felveti a várható érték fogalmát a lottózással kapcsolatban és jelzi, hogy matematikailag bizonyíthatóan ostobaság lottózni, hacsak nem szeretsz pénzt lehúzni az ablakon vagy nem elképesztően magasak a nyeremények. Sajnos nem, ugyanis ezt sikerült egy demagóg ostobaság köntösébe bújtatni.
Tiltsák be a lottózást! – írja a klikkvadász rémséggé fajult Portfolio.hu szerzője, számomra értelmezhetetlen módon a makrogazdaságról szóló rovatban. A deklaráltan provokatív írás sajnálatos módon az emberi természet, a gazdaságtan és a logika megannyi releváns elemét figyelmen kívül hagyja. Praktikus okokból nem fogok végigmenni minden egyes mondatán, de néhány különösen ostoba megnyilvánulást szeretnék kiemelni okulásunkra.
„Miért nem tiltjuk ne a lottózást, ha az ártalmas?” – Ezt a kérdést fel lehetne tenni nagyon sok mindennel kapcsolatban, például a drogfogyasztással kapcsolatban (mellyel kapcsolatban a drogháborúk évtizedes tapasztalatai miatt egyre többen lépnek a legalizálás útjára), vagy éppen az alkohollal kapcsolatban is – sajnos azonban jól dokumentált tapasztalataink vannak arról, mi történik, amikor egy káros, de népszerű szubsztanciát illegálissá tesznek: a piac ugyanúgy megmarad, csak a szervezett bűnözés kezébe kerül.
Érdemes megjegyezni, hogy a cikkben szereplő, a káros szenvedélybetegségekkel való általánosító összehasonlítás a lottózás egészségügyi ártalmainak hiánya miatt indokolatlan. Szintén fontos, hogy ahogy az alkoholista és az alkalmi italozó között hatalmas a különbség, ugyanígy meg kell különböztetnünk a kőkemény szerencsejáték-függőket a többi csoporttól. Míg egy pohár bor senki életét nem fogja romba dönteni, sőt, előreláthatólag semmilyen negatív hatása nincsen, egyetlen lottószelvényről meg lehet állapítani, hogy egyszerűen nem éri meg megvenni. Ez a későbbiekben fontos gondolat lesz.
A cikk következő szakasza a lottózás olyan elméleti modelljéről szól, aminek semmi köze a valósághoz, az adók és a profit formájában történő újraelosztás torzításának fontosságát ugyanis ellegyintgeti. (A „hatékonytalan” pedig nem szó.)
Az írásban a nemzetközi szociológiai szakirodalom kutatásaiból nem véletlenül azt emeli ki, hogy a szegényebb réteg költ arányaiban többet a lottózásra – ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy a tanulatlan réteg fog előreláthatólag sok pénzt költeni szerencsejátékra: anyagi helyzettől függetlenül középiskolai matematikai ismeretekkel rendelkező emberek tudni fogják, hogy nincs értelme lottószelvényekre pazarolni a pénzt.
A megoldást erre a problémára – már ha tényleg annak tekintjük – tehát nem az jelenti, hogy az állam óvó ölelésébe fogja butácska kis állampolgárait, és megmondja nekik, mi a jó és mi nem (elvégre ennek problematikus és fenntarthatatlan jellegét például a devizahitelesek remekül sikerült „megmentése” is megmutatta), hanem az, hogy normális oktatást nyújt, az állampolgárok pedig el tudják dönteni maguknak, megéri-e nekik kidobni pár száz forintot egy álomért cserébe.
Zárásképpen egy idézetet szeretnék, hogy lássuk, mennyire megalapozott és komoly munkával van dolgunk. Provokatív jelleg ide vagy oda, szubsztancia nélkül provokálni Puzsér Róbert dolga, nem pedig egy gazdasági témákkal foglalkozó weboldalé.
A betiltással talán egy idő után elérnénk a játékkedv csökkenését, talán nem. Talán az emberek találnának valami más, hasonlóan káros tevékenységet helyette maguknak, talán nem.
Valami eltörött, amikor Pethő távozott az Origótól és azóta nem igazán van mit olvasnom itthon.
De lehet, régebbre kell visszamennem. Nyolcadikban akadt a kezem közé pár régi Élet és irodalom, ezzel pedig megkezdődött azóta is tartó utazásom a politikai újságírás világában. (Mily érdekes, hogy az aktuálpolitikai eseményeket ettől függetlenül csak pár évvel később kezdtem el követni!) Mit érdekelt engem politikai állásfoglalásuk, amikor ott volt az a tengernyi kreatív megfogalmazás és ízes szófordulat! Ámulva olvastam a végtelennek tűnő cikkeket, melyekben terjedelmük miatt az egyes részek még külön alcímeket is kaptak!
Ekkor tanultam meg nem megállni egy oldalnál, folytatni bizonyos gondolatmeneteket háromezer karakter után is.
Más kérdés persze, hogy a hazai belpolitikába nyert betekintésem után nem sokkal abba is hagytam az olvasásukat – nem állásfoglalásuk, hanem azok egyoldalúsága miatt. Persze a legtöbb publicisztika sajnos ilyen nálunk, érdemi tényanyagot még csak meg sem kísérelnek átadni a szubjektum mellett, mint jobb helyeken. Az ember elolvasásuk után két dolgot tehet: vagy bólogat, vagy a fejét rázza. Tanulni sajnos nem fog belőlük.
De azért még mindig vannak komoly elemző írások, színvonalas ténycikkek. Vagy legalábbis voltak. Ha viszont ma körbenézek, csupán furcsa torzókat találok. Az Origo egy olvashatatlan mocsok lett, amióta a megváltozott tartalomfogyasztási szokásokat tartalom helyett rothadt töltöttkáposztát állítanak elő írásos formában.
A hvg.hu Gavra óta a print verzióra nem jellemző maró gúnnyal osztja az észt, egyre kevesebb komoly oknyomozó tartalmat felmutatva, mára már értelmiségi közönséghez abszolút méltatlan fikával tűzdelve tele címeit. Az Index vicces és fiatalos próbál lenni, de nem az – bár mostanában még mindig itt jön le a legtöbb komoly anyag tapasztalatom szerint. A 444 a vicceskedés és a fiataloskodás miatt kéthetente egyszer közöl olyan anyagot, amit érdemes elolvasnom. A valasz.hu cikkei rövid kivonatok vagy print-ajánlók, a Magyar Nemzet Online pedig csupán értékválsága miatt vicces, egy magát konzervatívként aposztrofáló sajtóterméket pedig nem tudok komolyan venni, ha Puzsérral írat publicisztikákat. Az Átlátszó és a Direkt36 jó, de kevés. Úgyhogy marad a külföldi sajtó, ha igényes dolgokat akarok olvasni.
Ott már rájöttek, hogy a kattintásvadászathoz nem kell feladni a színvonalat. Talán itthon is rá fognak, hiszen a Sipos-cikknek is hatszámjegyű olvasószáma volt.
Ha valamiben nem vagyok biztos, az az, hogy tényleg „a régi jó dolgokból nem maradt semmi”, vagy korábban is hasonlóak voltak az itthoni sajtótermékek, csak én láttam belőlük többet és én „öregedtem meg”. Anno a Firefoxszal automatikusan érkező „Friss hírek” RSS-ben néha minden egyes cikket elolvastam, még a velvetes rémségeket is. Azóta azok is rosszabbak lettek, igényesebbé váltam, vagy mindkettő? Rejtély számomra.
Az mindenesetre bizots, hogy több Kágébéla-cikket, kevesebb Mindeközben-rovatot kívánok a hazai sajtónak.
Van egy sanda gyanúm, hogy ez a poszt nem fog Index-címlapra kerülni…
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban írtam egy bejegyzést a cigányság helyzetéről. Főoldalon hozták, még abban az időben, amikor az számított is valamit. Provokatív címe volt, bicskanyitogató stílusa, ahogy kell: jött is rá több mint 350 hozzászólás. Valószínűleg mind a mai napig a legolvasottabb írásom, pedig négy és fél év telt el azóta, hogy képernyőre vetettem. A kulcsgondolata az volt, hogy a liberálisok és a szélsőjobboldaliak is a maguk módján megkülönböztetett csoportként kezelik a cigányságot, ergo ugyanazt a hibát követik el.
A kommentekben természetesen ezerrel ment a hőbörgés. Voltam fotelforradalmár, rózsadombi értelmiségi puhapöcs, éleslátó netizen, amit csak akartok. Szórakoztató volt olvasni ezeket a reakciókat tizenhat éves fejjel. Sajnos azonban elkövettem azt a hibát, amit minden kezdő alkotó elkövet: elkezdtem megmagyarázni értetlen közönségemnek, hogy miért hülyeség a véleményük.
Még válaszposztot is írtam, kiemelve egy hosszabb, értelmesebb mellettem érvelő hozzászólást. Mondanom sem kell, semmi értelme nem volt: az eredeti közönségénél sokkal kevesebben olvasták el, a véleményét pedig nem változtatta meg senkinek.
Nekem persze nem állt rendelkezésemre az a lehetőség, hogy kinagyított méretben az egyik legnagyobb hírportál főoldalára plakátoljam ki magyarázó cikkemet. Talán nem is baj: megtanultam belőle, hogy ha az olvasók nem értették meg a cikkem gondolatmenetét, a hiba valószínűleg az én készülékemben van.
A közönségem véleményét pedig maximum privátban szoktam fikázni. Elvégre saját érdekem. Kíváncsi vagyok, az Index újságírója mikor jön rá arra, amit én már tizenhat évesen megtanultam.
(Hogy a szóban forgó ügyre is reagáljak röviden: Maksa egy kiöregedett, besavanyodott barom lett, nézzük el neki hőbörgését, ugyanúgy, ahogy a kilencvenpluszos nagybácsinak szoktuk a cigányozást. Még a vénségére oly kiszolgáltatottá vált Antal Imrének is megadatott, hogy az RTL-en próbálkozzon meg sokadvirágzásával, Zolikának meg csak a HírTV jutott.)
„Is this actually serious, or did the local legislative idiot just propose something stupid that is going to get laughed at and shot down? I don't know whether Hungary's economic minister is some crackpot position that no one pays any attention to or someone with some real sway.” (Mysteryman64)
Azon gondolkodtam el nemrég hazafelé menet, miközben a zebránál ácsorogva elsuhant mellettem a fideszes kampányplakátokkal teleragasztott oldalú villamos, hogy a spindoktorok és kommunikációs szakértők kavalkádja mögött remélhetőleg azért a gazdasági kérdésekkel foglalkozó kormánypárti potentátok legalább egy icipicit szomorúak.
Persze, a kommunikáció és választási hatalomtechnika kérdésében remekelnek, mondja a bennem lakó aprócska, ugráló törökgábor. Okosan levették már hosszú évekkel ezelőtt, hogy kis hazánkban kilóra lehet venni a szavazatokat és a gazdasági teljesítmény (igazából másutt is) az egyetlen dolog, amivel kampányolni érdemes. Az azonban ugye megvan, hogy csupán jövedelem-újraosztással tudnak dicsekedni, konkrét gazdasági előrelépésekkel nem?
Nem a GDP, a reálbérek vagy az átlagos életszínvonal növekedéséről harsogó nyilacskák kerültek fel a busz oldalára; nyilván azért, mert ilyenről szó sincsen kis hazánkban. Nincs megnövekedett illetve extra jövedelem, amit mutogatni lehetne: jobb híján marad a létező – egyre fogyó – pénzmennyiség oda-vissza tologatása. S persze, a rezsicsökkentés megmutatta, hogy ezzel rengeteg szavazatot lehet nyerni – de talán még az unortodox közgazdászok is érezhetik, hogy hosszú távon nem sok jóval kecsegtet az, hogy ez a legnagyobb felmutatható siker.
Belengették az internetadót, az internet pedig, minő meglepetés, felrobbant. (Ismét csak redisztribúció, ráadásul olyan, ami valószínűleg visszafogja a gazdasági növekedést.) Már szerveződnek is a tüntetések, amik egyrészt viccesek, másrészt a Milla-őseredet (Nem) Egymillión a Sajtószabadságért nevű Facebook-csoport hatástalanságára emlékeztet. A WTF-faktor és a hangzatos számadatok mellett azonban különös hiánycikk a dolog gazdasági szerepének vizsgálata. Ez azért van, mert nincs neki.
Az Egyesült Államokban 1998 óta tilos a szigorúan internethasználattal kapcsolatos adók kivetése (Internet Tax Freedom Act); ez természetesen nagymértékben elősegítette növekedését és elterjedését. Ez a jelek szerint így is marad. Nem csoda, hiszen az internethasználat megkönnyítése is természetesen pörgeti a gazdaságot.
Olyannyira nyilvánvaló és egyértelmű tény ez, hogy az „internet tax” Google-keresés a fenti cikkek mellett már harmadik találatként ad ki egy, a magyar törvényjavaslattal foglalkozó cikket, pontosabban az azzal foglalkozó Reddit-diskurzust. Egyszerűen nincs ilyen a világon. Ha valami, ez remélhetőleg igazolja az átlagos internethasználónak, hogy mekkora baromság a koncepció: még csak meggondolására sincsen precedens a világ többi részén.
Hadd ne kelljen lefutnom most azokat a köröket, hogy majd a szolgáltatók fizetik meg: a korábbi ágazati különadók egyértelműen igazolták, hogy az ilyen extra költségeket automatikusan a fogyasztókra terhelik.
Azt is mondhatnánk, hogy az internetadó hungarikum. Méltó a közelmúlt eseményeihez: a kormányzási kérdésekben mutatott inkompetenciája miatt a második és harmadik Orbán-kormány mindenekelőtt a redisztribúció kormánya. A vicces csak az, hogy ezt egy, a politikai skála hozzájuk képest sokkal inkább bal részén elhelyezkedő eszmerendszer tűzte zászlajára. De miért csodálkozom ezen a szélsőjobboldali párt Brüsszelben dolgozó KGB-ügynökének országában?
Nemrég hozzám vágták a 2013-as, Fonyó Gergely rendezte rövidfilm linkjét. A rendezéssel semmi problémám nincs, illetve nem is értek hozzá – de a forgatókönyvíró láthatóan ugyanabba a gödörbe hullott bele, amibe a kortárs magyar irodalom nagyja: elfelejt szórakoztató lenni. Tasnádi István – sokan másokkal egyetemben – fog egy viccesen abszurd alapötletet és mindent megtesz, hogy ne tudjunk nevetni rajta. Az, hogy nem kár teljes sikerrel teszi ezt, kizárólag Scherer Péternek köszönhető.
„Egy középkorú házaspárhoz egyik este váratlan látogató, egy hivatal képviselője toppan be. A hivatalnok közli, a férj édesanyja még az 50-es években terhesség megszakítási kérelmet adott be, amit mostanra sikerült elbírálni. A kérelemnek helyt adtak, az abortuszt a hatóság engedélyezi, a beavatkozás időpontját kitűzték. Az egyetlen probléma, hogy az embrió, a férj azóta megszületett és leélt egy fél életet. Ám a hivatali gépezetnek ez nem akadály... Kis magyar abszurd.”
Mint megannyi groteszk novella szerzője és abszurd hülyeség ötletgazdája, egyből felcsillant a szemem a szinopszis elolvasása után. A film csak 27 perces, azt hittem, nem követik el azt a hibát, amit a magyar filmek nagyja: úgy tűnt, ekkora terjedelemben nem fogják túlnyújtani a vékony kis történetüket. Sajnos azonban ez történt: narratív értelemben mindössze három jelenetet nyúztak szét majdnem fél órára.
Lehet szidni az amerikai filmgyártást, de az biztos, hogy Hollywood filmjeiben nincsen felesleges pillanat, forgatókönyveikben nincsen értelmetlen elmélkedés. Nem csak az agyatlan szuperprodukciókra, de a Tizenkét dühös emberre – és a legtöbb nagy filmalkotásra – igaz az, hogy minden egyes pillanatnak konkrét narratív jelentősége van. Természetesen csinálhatunk művészfilmet (ízlés szerint „szerzői filmet”) is – ahogy a magyar művészek oly előszeretettel teszik –, de A látogató nyilvánvalóan nem kis impresszióival, hanem egy erős alaphelyzettel és hatásosnak szánt párbeszédeivel próbál hatni a nézőre. Vagy legalábbis kellene próbálnia.
27 perc 7 helyett
Az ilyen alkotásoknak természetüknél fogva feszesnek és tempósnak kell lenniük – nem fér bele az, hogy öt percben ábrázoljunk egy elhidegült házasságot és egy unalmas kispolgári életet – voltaképpen szavak nélkül. A későbbiek szempontjából tökéletesen felesleges. (Az indokolatlan szellemi kolbászolás amúgy is visszatérő probléma a magyar filmekben - benyomásom az, hogy színészek és megvalósítás terén nem is lenne baj hazánkban, de a forgatókönyvek nagyja kritikán aluli.)
Egy ilyen alapötletnél kulcsfontosságú a fókusz. Lehet ez egy kafkai, mindenhol jelen lévő bürokrácia ábrázolása, lehet ez egy örkényi abszurd, lehet ez a névtelen senki lázadása az elnyomó rendszer ellen – de ez a film egyiket sem választja, hanem valahol középen járja a Kállay-kettőst.
Miután tehát elpazarolt öt percet azzal, hogy a szükségesnél sokkal lassabban megalapoz valamit, aminek a történet szempontjából semmi jelentősége nincs, megérkezik az a bizonyos látogató, akinek viselkedése egy menstruáló nőénél is gyorsabban és kiszámíthatatlanabbul változik. Egyik pillanatban szívélyes, a másikban dühödt nagymonológot ad elő arról, hogy az elvileg abortálandó középkorú férfi a társadalom parazitája, majd siránkozni kezd, hogy egyébként még annyi dolga van, és annyi emberrel kell ugyanezt eljátszania. A tanulság talán csak annyi, hogy Scherer Péternek már az is elég egy jó produkcióhoz, hogy ha kap egy már nem teljesen minősíthetetlen szöveget (lásd a klasszikus magyar vígjátékok kritikán aluli remake-jeit).
0 percesnek kellene lennie 95 helyett
A konfliktust – ugyanis a férfinak alá kell írnia egy papírt ahhoz, hogy, nos, abortálják – mindössze annyi oldja meg, hogy hazaérkezik főszereplőnk lánya, majd a kezdeti tiltakozás után – egyrészt, hogy a gyerekét kihagyják a dologból, másrészt mert „ráébred” saját parazitaságára – egyszerűen aláírja a papírt. Nem elég, hogy ez a történet fő konfliktusát voltaképpen egy legyintéssel lerendezi – ráadásul a film kétharmadánál(!), a hozzá vezető út is következetlen és megalapozatlan. Ráadásul túl hosszú is.
„Írja alá a papírt, hogy elfogadja halálát.” „Nem!” [Hazajön a lánya.] „Ön egy parazita!” „Rendben, aláírom.” – ennyi történik 15(!) percben. Az elpazarolt időnek egyébként tökéletes példája az a rövid rész, amikor főhősünk kijelenti: biztosan a testvérének szól a dokumentum. A hivatalnok utánaszámol, bólint, majd elővesz egy másik lapot ugyanazzal a tartalommal. A történet szempontjából teljesen felesleges kör.
Az abszurd pillanatok ábrázolását oly szemérmes ügyességgel kerüli a film, hogy még az elhaláloztatás pillanatát sem mutatja. Miután öt percet elpazarol, negyedórában ábrázol valamit rosszul, újabb pár értékes percet tölt el az orvosi váróteremben – de csak annyit oszt meg velünk, hogy a nővér megtudja: igen, van megfelelő méretű hullazsák. És már megyünk is tovább, anélkül, hogy a fekete humorra vagy vizuális komédiára a legkisebb kísérletet is tennénk.
A történet végén kiderül, hogy az immáron halott főhősünk találta fel a kézszárítót, s mivel nem lett volna szabad léteznie, leszereltetik mindenhonnan. Mi ez, 1984? Miért következik ez abból, hogy létezésével voltaképpen szabályt sértett? Ennyi erővel nem kellene mindenkit megölni, akinek valamilyen emléke van róla? A nézővel korábban megosztottak alapján ez abszolút indokolatlan és megmagyarázhatatlan.
A film legutolsó pillanataiban sikerül elsütni egyetlen poénféleséget: a hivatalnok a mosdóban kézmosás után ösztönszerűen a kézszárító felé indul, majd kapcsol, hogy le kellett szerelniük az összeset. Egy történés, ami a film korábbi történésére reagál, és ez az utalás teszi humorossá. Narratíva alapján konstruált poén. Az egyetlen ilyen a 27 perc során.
A fenti sorokból talán kiderül, hogy az érdekes szinopszis mindössze festett háttér csupán – az előtérben pedig sajnos a nagy büdös semmi álldogált. Kár érte, de azért megérte megnéznem: a pocsék megoldásokból is van mit tanulni.
